2014. november 17., hétfő

Az úton levők szentsége és az elváltak

„Az Eucharisztia az úton levők szentsége, nem a tökéleteseké”, illetve eljött az irgalmasság ideje", hangzott el többször is a nemrégiben tartott szinódussal kapcsolatban ez a kétségtelenül igaz és szép gondolat. Ámde az Egyházat liberális (értsd: a tanításnak ellentmondó) gyakorlatok irányába noszogató hangok kórusa (elsősorban Kasper bíboros javaslata) miatt a kontextus hamis volt, és sok zavart keltett a hívek és a papok körében is.

Mit jelent „úton lenni” és mi jelent az „irgalom” autentikus (krisztusi) értelemben, különös tekintettel a második "házasságban" élők és az Eucharisztia szempontjából, ahogy az a szinódus kapcsán felvetődött? Elfogadhatjuk-e az ezzel való érvelést a Kasper javaslat által szorgalmazott változásokra (ti. hogy a második "házasságban" élő „úton levők" is szentáldozhassanak az „irgalmasság" nevében)? Hogyan gondolkodjunk az ekként tálalt „irgalmasságról"?
Ki van úton?
A fenti idézet természetesen igaz. „Az Eucharisztia az úton levők szentsége, nem a tökéleteseké.” Tényszerűen mind bűnösek vagyunk, és mégis ott van nekünk az Eucharisztia. Hogyan van ez?

Az Oltáriszentség vételének nem az általánosságban vett bűnre hajló emberi természet az akadálya, hanem a konkrét meg nem bánt bűnök. Ezért van az, hogy egy pedofil szenvedélybeteg gyónhat érvényesen és utána áldozhat, ha valóban megveti bűnét és eltökélten küzd ellene, de a saját hibából történt vasárnapi misemulasztást, vagy mondjuk a fogamzásgátlást bánni nem hajlandó 10 gyerekes anyuka se nem gyónhat érvényesen, se nem áldozhat.

Szándékosan erős a példa, hogy kijöjjön, hogy két különböző dologról van szó. Egy dolog a bűnre való hajlam: ez önmagában nem bűn, nem is kell megbánni, és megléte nem szentségi akadály. Egy másik dolog a konkrétan elkövetett bűnök: ezeket konkrétan bánni kell + okosan és minden erőnkből kerülni kell őket, különben ezek valóban szentségi akadályokká válnak. A példázott pedofil hajlammal küzdő ember úton lehet Jézussal, a 10 gyerekes anyuka viszont, ha úton is van, éppen Jézustól távolodik.
Az erős példától kicsit a hétköznapi felé mozdulva azt mondhatjuk, hogy a bűnre mindenki hajlamos, mindenki fog is elkövetni bűnöket, de vannak közöttünk olyanok, akik mégis szentek. Szentek lehetünk mind, a mai naptól kezdve, abban az értelemben, hogy átadjuk magukat apróbb és nagyobb bűneikkel együtt Istennek, és hagyjuk, hogy ő megtisztítson és megszenteljen minket. Ha mi próbáljuk magunka Isten parancsi szerint alakítani, és nem Istent parancsait próbáljuk a saját helyzetünk szerint átértelmezni. A hajlam adottság, de a küzdelem nem; a bűnös hajlam ezért kiesik a képletből, nem számít, míg a bűn ellen való küzdelem élet és halál - örökélet és örökhalál - kérdése.

A kasperi értelemben felfogott "irgalmasság" nem tiszta ebből a nagyon lényeges szempontból, ugyanis ebben a bűnre való hajlam és a konkrét bűnök kerülnek félrevezető módon összekeverésre. Ennek a különbségtételnek a hiánya olyan abszurd következtetésekhez vezethet az amúgy logikusan gondolkodó katolikusok fejében, mint például: Akkor áldozzon mindenki (bűnösök, protestánsok, buddhisták), hiszen mind úton vagyunk valamilyen értelemben? vagy: Ha az irgalmasság eme felfogása helyes és ha ez újdonság, akkor az Egyház ez idáig irgalmatlan volt?
Ezeket a gondolatokat vissza kell utasítanunk és ragaszkodnunk kell az igazság nevében a különbségtételhez általános hajlam és konkrét bűn között, amely szükséges például ahhoz is, hogy megmentsük „az úton levők szentségét” az abszurditástól. 

Úton Jézussal
Az imént tehát megállapítottuk, hogy a hajlam és a bűn összemosása a német bíboros „irgalmasságával” vegyítve oda vezet például, hogy bárki részesülhet az Eucharisztiában, vagy hogy II. János Pált irgalmatlansággal vádoljuk, még ha hallgatólagosan is (például az alábbi idézet alapján az egyik enciklikájából). A megfelelő különbségtétellel azonban minden a helyére kerülhet. Helyesen értve „az úton levők szentsége” a következőképpen fogható fel:

1)      Az Eucharisztia Communio, közösség.

2)      Közösség, de nem egymással vagy a felekezettel, hanem Jézussal.

3)      Az Eucharisztiából erőt merítünk, ez az úti eledelünk. Ha úton vagyunk, megkaphatjuk.

4)      Az út nem akármilyen út, hanem Jézus maga.

5)      Jézus útja az engedelmességen át a keresztre vezet. Majd dicsőségbe, de csakis ka ereszten át.

6)      Jézus azért halt meg a kereszten, hogy ha vele együtt mi is felvesszük a keresztünket, akkor vele együtt lehessünk a dicsőségében, pl. akkor is ha pedofil kísértések és bűnök, vagy más szörnyűségek vannak a rovásunkon.

7)      Aki viszont nem veszi fel a keresztjét az nincs úton Jézussal, például a bűnét nem bánó misemulasztó vagy fogamzásgátló ember.

8)      Aki nincs úton Jézussal, az nem áldozhat (és nem is gyónhat érvényesen).

A második „házasság”
A második „házasságban” élők (amennyiben él még az eredeti házastárs és az eredeti házasság érvénytelenségét nem lett jogerősen megállapítva) helyzetükből adódóan folyamatosan megtörik az eredeti házasságukat, ezért szentségekhez sem járulhatnak.

Az Egyház mindig az eredeti házasság helyreállításában próbáltja  segíteni a hívőt, és ha ez lehetetlen, akkor szűzies életmódra buzdítja az elváltat az új családjában, és ezek után válik lehetővé a szentgyónás és az Eucharisztia kiszolgáltatása.
Mindez nem változott meg Ferenc pápával vagy a szinódussal. Legutóbb 2014 október 22-én erősítette meg ezt a jézusi tanítást a Hittani Kongregáció II. János Pál szavait idézve:
Mindazonáltal az Egyház megerősíti a Szentírásra támaszkodó hagyományát, mely szerint a válás után újra megházasodott híveket nem engedi szentáldozáshoz járulni. Ugyanis ők maguk akadályozzák meg, hogy szentáldozásban részesülhessenek, mert állapotuk és életkörülményeik objektíven ellentmondanak annak a Krisztus és Egyháza közötti szeretetnek, amelyet az Eucharisztia jelez és megvalósít. De van e fegyelemnek egy különleges lelkipásztori indoka is: ha az ilyen embereket az Eucharisztiához bocsátaná, az Egyháznak a házasság felbonthatatlanságáról szóló tanítására vonatkozóan tévedés és zavar támadna a hívőkben. A bűnbánat szentségében való kiengesztelődés – amely utat nyit az Eucharisztiához – csak azoknak engedhető meg, akik bánkódván amiatt, hogy megsértették Krisztus hűségének és Szövetségének jelét (a felbonthatatlan házasságot) őszintén késznek mutatkoznak arra, hogy a továbbiakban olyan életet élnek, amely már nem ellenkezik a házasság felbonthatatlanságával. Ez azonban valójában azt követeli, hogy valahányszor a férfi és a nő súlyos okok – pl. a gyermekek nevelése – miatt nem tehet eleget a szétválás követelményének, „vállalják magukra azt a kötelezettséget, hogy teljes megtartóztatásban élnek, azaz tartózkodnak az olyan cselekedetektől, amelyek csak a házastársakat illetik meg”.[180] Familiaris Consortio enciklika 
 
Sajnos egyes papok a tanítás ellenében is "irgalmasnak" igyekszenek látszani, és egyes katolikus hívők pedig úgy érzik, hogy ez jár nekik. Ők azok, akikről Ferenc pápa a szinódust lezáró beszédében azt mondta, hogy előbb kötöznék be a sebet, mintsem hogy ellátták volna azt, ők leszednék Jézust a keresztről, hogy az emberek kedvében járjanak, ők tulajdonosként és nem szolgálóként tekintenek a „depositum fidei”-re, a katolikus hit letéteményére.
Aki ezzel kapcsolatban visszaélést tapasztal környezetében, az nyugodtan figyelmeztheti az illetőt (papot vagy hívőt), és ha továbbiakban is fennáll a szentségtörés, a püspökhöz is fordulhat.
 

Hogyan tovább?
Ha tetszett ez az írás, oszd meg, és vitasd meg barátaiddal!


Ha kérdésed vagy felvetésed van bármilyen hitbéli, hitvédelmi, filozófiai vagy erkölcsi kérdésben, tedd fel nekem a jobboldalon található menüben! Hátha tudom a katolikus választ!  


 
   

Nincsenek megjegyzések: